PETŐFI SÁNDOR EMLÉKOLDAL

"Az életcél boldogság,de elébb / Fáradni kell,hogy ezt a célt elérd, / Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el, / Ahhoz nagyon sok mindenféle kell: / A becsülettől soha el ne térj / Sem indulatból sem pedig dijért, / Szeresd hiven felebarátidat..."(Petőfi)

Úti levelek Kerényi Frigyeshez
(1847.)

1. levél

Pest, május 9. 1847.

Kedves barátom, levelet kapsz s illetőleg leveleket fogsz kapni tőlem, s azon egyszerű okból, mert nem igértem, hogy írni fogok neked. Csak az ne várjon tőlem levelet, kinek ezt megígé­rem, mert bizonyos lehet benne, hogy oly hiába fogja várni, mint a cinkotai bakter az angol koronát. Irni valóm, ugy hiszem, lesz elég, mert utazni fogok; érdekesen írom-e le majd utamat vagy nem? ez más kérdés, vagyis ez a kérdés. Iparkodni fogok legalább, hogy anélkül is unalmas falusi magányodat leveleimmel még unalmasabbá ne tegyem. Nagyon jól tudom én azt, oh barátom, hogy a világon minden unalmas dolog unalmas, de legunalmasabb az unal­mas levél.

A napokban indulok Szatmár felé, hol egy pár ölelő kar s talán egypár ólmosbot vár. Amint hallom, dühödnek az illetők „Nagy-Károlyban" cimű versemért; nagyon sajnálom, de kimond­ha­tatlanul örülök rajta, mert hisz épen az volt a szándékom, hogy oldalba verjem őket, amint érdemlik... megvallom, jobb szerettem volna főbeverni, de az üres hordó szörnyen kong, s én nem akartam nagy zajt ütni. Különben fenyegetőző ólmosbotjaiktól koránsem reszketek ugy, mint ha amaz ölelő karokra gondolok. „Oh szerelem, lelkem szép üdvessége!..."

Olvastad, mit ír felőled a Szépirodalmi Szemle? ha eddig nem olvastad, ezután se bántsd; nem érdemes rá, hogy véredet rontsd vele. Vagy olvasd el bátran! nem hiszem, hogy olyan ostobaság egy pillanatra is fölháborítana. Kategorice kimondja rólad, hogy nem vagy költő, s ilyet merni mondani felőled a legősvilágibb ostobaság vagy malícia: amazt megbocsátom, emezt megvetéssel elhallgatom, hanem azon állítás egyszersmind szemtelenség is, s ezt meg nem bocsátom senkinek és el nem tűröm senkitől... a Honderűt kivéve, ez már oly nagyban űzi azt a mesterséget, hogy az ember benne, mint páratlan ritkaságban, gyönyörködik. Ez a Honderű... de vigye el az ördög a Honderűt, mi közöm hozzá? a Szemléhez térek vissza. Igen, a Szemlének felőledi itélete szemtelenség, mert szerkesztője s egyik-másik dolgozótársa szinte irogattak hajdanában verseket, s bizony-bizony nem állította őket a közvéleménynek egy hangocskája sem oly magasra, hogy rád lefelé mennydöröghessenek. Hanem hiszen hadd üssék a nagy dobot! minél inkább ütik, annál hamarabb lyukad ki. Te pedig, barátom, légy nyugodt, s írj több olyan verseket, mint a „Fanni hagyományainak olvasásakor" vagy a „Ganovszky Pálhoz" vagy számos egyebek; s míg a csőcselék azt kiáltja rád, hogy nem vagy költő, addig a múzsa lehajlik hozzád egéből, s homlokodat megcsókolván ezt mondja: „Kedves gyermekem!"


2. levél

Füzes-Abony, május 13. 1847.

Tennap délután vitte szállásomról holmimat a Fejér hajó fogadóba Ignác barátom és illetőleg szolgám. Ignác oly jeles és tiszteletreméltó férfiú, hogy fölségsértési bűnbe esném, ha említet­lenűl hagynám. Különösen kiemelendő benne, hogy sohasem csal, ha nincs alkalma csalnia, és mindig józan, ha pénze nincs. Egyébiránt hivatalában pontos, és így hasznos polgára a hazának. - Az éjet a fogadóban töltém. Ma jó korán föllépett a piros hajnal az égre s belépett egy piszkos pincér szobámba, tudtomra adni, hogy készüljek. Egy óranegyed mulva föltele­pedtem a szekérre. Utitársaim már fönn űltek, s a következendők: egy borkereskedő zsidó, egy erdélyi szász kalmár, egy lengyel katonatiszt, s egy tót születésű pápista pap, csinos fiatal hugával... aminek vallja tisztelendő uram a hölgyet. Nem ütközöm meg benne, mert hisz az közönséges dolog, hogy minden reverendának van valami szép fiatal szoknya rokona. Gyö­nyö­rű kompánia! gondolám kedvetlenűl, amint végigtekinték utitársaimon, s kivált miután tapasztalám, hogy köztök csak egyetlenegy tud magyarul, s ez az egyetlenegy is épen a pap.

Midőn átrobogtunk az Úri és Hatvani utcán s a Kerepesi úton, még csendes volt Pest, ez óriási méhkas, melyben naponta oly nagy a dongás, hogy tán az ég füle is fáj bele. Üresek, hallgata­gok voltak az utcák, és ez rosszul esett nekem. Nem tudom, úgy van-e más vele? de rám nézve nincs kellemetlenebb, mint a temetőben vagy romok közt a lárma s nagy városban a csend. Én kedvelem mind a zajt, mind a némaságot, hanem mind a kettőt a maga helyén. Azok a zárt ajtajú és ablakú házak olyanok, mint a rideg, embergyűlölő szivek, melyek vagy magokba csuktak vagy kirekesztettek minden érzeményt, s ezektől ments meg uram. - Mint mondám, üres és csendes volt Pest, midőn kijöttünk. Aludt a város és álmodott. Azon gondolkodtam, ki mit álmodhatik, különösen az irók, vagyis azok, kik iróknak tartják magukat. Hazucha kétségkívül azt álmodta, hogy valami Zerffy nevű bécsi suszterpúb megajándékozta egy hajszállal Lessing parókájából, s boldog volt; Petrichevich Horváth Lázár azt álmodta, hogy X. gróf asztalára tányérokat hord, s boldog volt; Császár Ferenc azt álmodta, hogy széna helyett most az egyszer babért eszik, s boldog volt stb. stb. Nem érdemlik ugyan, de isten neki, legyenek boldogok!

Fél óra alatt a Rákoson jártunk, hol hajdan országgyüléseket tartottunk és királyokat válasz­tottunk. Eszembe jutott a vén Szilágyi Mihály és az ifju Hunyadi Mátyás, kik ezelőtt négyszáz esztendővel itt jártak, s a tizennégy pengő forint, melyet ezelőtt nyolc évvel itt gyalogoltom­ban találtam, mikor statiszta voltam a pesti magyar színháznál. Oh Szilágyi, oh Hunyadi, oh tizennégy pengő forint... dicső emlékek!

Mingyárt a Rákos mellett esik Cinkota, hol a hires kántor s egyik nagyapám szendereg az úrban. Egyiket sem ismertem ugyan, hanem azért béke hamvaikra. - Kerepesen túl Gödöllőt értük, hol az a szőke leányka lakik, kihez sok, sok verset írtam. Használtam az alkalmat, mig a gyorsszekér elé uj lovakat fogtak; leszálltam, s a múlt tarka emlékeitől környezve mentem... a fogadóba, s megreggeliztem.

Már elhagytuk Gyöngyöst, elhagytuk Kápolnát, midőn egyik-másik utitársammal beszédbe kezdtem ereszkedni. Addig hallgattam, mint Szluha az országgyülésen. Most sem szóltam volna, de amint kiértünk a hevesi rónára, tisztelendő ur el kezdte gyalázni a síkot, mire köte­les­ségemnek tartottam védő szót emelni, még pedig amugy Petőfi modorában, azaz egész illendő gorombasággal. Nem tehetek róla. Szeretőmet és a franciákat és a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki. - Ettől kezdve folyvást disputáltunk tisztelendő urammal, kit csakhamar kiismertem, hogy primo roppant magyargyűlölő, secundo roppant arisztokrata, tertio roppant szamár. Egyéb szép tulajdonsága nincs. - Késő este értünk ide Abony­ba, hol az éjet töltjük. A fogadóban csak két szoba van; az egyiket én, a szász és a lengyel foglaltuk el, a másikat pedig tisztelendő úr, szeretetre méltó hugával. Jó éjszakát, jó mulatást kivánok!


3. levél

Debrecen, május 14. 1847.

Voltál-e már Debrecenben, barátom? láttad-e e pusztai várost, vagyis e városi pusztaságot? ha porba vagy sárba akarsz fúladni, csak ide jőj, itt legkönnyebben célt érhetsz; de az orrodat jól befogd, mert különben, mielőtt megfúlnál, a guta üt meg a szalonnaszagnak miatta. Mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van itt! a szellem mégis oly sovány, hogy csak úgy csörög a bordája, épen mint az idevaló híres talyigáslovaknak. Itt ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak. Az 1843/4-iki telet e kövér városban húztam ki éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öregasszonynál, az isten áldja meg. Ha ő gondomat nem viselte volna, most e levelet a másvilágról írnám hozzád. Olyan elhagyott kis vándor­szinész fiú voltam, kire se isten, se ember nem nézett, nem ügyelt. Harmadfél évvel utóbb ugyanazon színházban, hol akkor senkitől figyelembe nem véve játszottam kis szerepemet, harmadfél évvel utóbb, mondom, amint beléptem a nézők közé, minden szem rajtam függött, s a lelkesedés az égiháború hangján kiáltá: éljen Petőfi Sándor!... Talán ha harmadszor lépek e színházba évek mulva, ismét nem vesznek észre, mint nem vettek először, talán nem lesz, aki tudná, hogy itt engem egykor megéljenezett a közönség. Ilyen a hír: jön és megy. Ilyen a világ; csak azért emeli az embert hírre, hogy legyen kit felednie. S a magyar különösen szeret felejteni... azért nem fog az ő emléke sem fönnmaradni. -

Füzes-Abonytól, hol a múlt éjet töltém, egy nap alatt értünk ide Debrecenbe. Napkeltekor már Poroszlón voltunk, melyet a Tisza különösen kedvel, mert gyakran kilátogat hozzá; nem restelli a nagy utat. Most is ott tisztelkedik. A fogadótól jobbra-balra tengert láttunk, melyben nyakig úsznak a fák, mint valami szerencsétlen hajótörést szenvedők. A víz közepén nyúlik végig, mint a magyar nadrágon a zsinór, az a nevezetes töltés, melynek oly sok ló köszönheti már, hogy e siralomvölgyéből Ábrahám keblébe jutott. Hosszasága egész félórányi ugyan, de jó időben négylovas kocsi - nyolc ökör segítségével - egy nap alatt is megjárja. Száraz időben az a szép tulajdonsága van, hogy odavarázsolja az alföldre a Kárpátok táját, olyan hegyek és völgyek keletkeznek rajta. E tekintetből jónak láttam leszállni a gyorsszekérről s gyalog za­rán­dokolni át a töltésen, hogy a feldőlés ellen biztosítsam magamat, mert én fejemmel szer­zem ugyan kenyeremet, de azért nyakamat sem imádom kevésbé, mint fejemet. - A gyorsszekérrel egy óranegyeddel elébb értem a Tisza hídjához, s ezalatt gyönyörködve néztem jobbra-balra a tájat, mely a kiöntés által hasonlíthat Amerika őserdeihez regényességben. És az az átkozott szabályozás majd mind e regényességnek véget fog vetni; lesz rend és prózaiság. Bizony nem szeretnék mostanában a Tiszának lenni. Szegény Tisza! eddig kénye-kedve szerint kalandozta be a világot, mint valami féktelen szilaj csikó; most pedig zablát vetnek szájába, hámba fogják, s ballaghat majd szépen a kerékvágásban. Igy teszi az élet a lángészt filiszterré!

Átkelve a Tiszán, éri az ember Füredet, s mingyárt ennek szélén az istenben boldogult vagy ördögben boldogtalanúlt Józsa Gyuri elkezdett s abbahagyott palotáját. Ott álldogál mogorván vakolatlan falaival s ásító ajtókkal és ablakokkal, mint egy óriási csontváz. Üres termein át tolvajként szalad a szél, s bosszankodó süvöltéssel hagyja ott, hogy nem lelt semmit. Maga Füred is ilyen kietlen, szomorú, rideg... düledező házak, ezek födelén és az udvarokon buja fű és paréj, az emberek sápadtak és szótalanok, az utcák üresek, zajtalanok... hagyjuk el ezt az élő sírboltot, és menjünk, vágtassunk kelet felé, nagyszerű látvány következik: a puszta, a Hortobágy!

Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az isten homloka.

Megállok közepeden s körültekintek oly elragadtatással, milyet nem érez a schweizi az Alpese­ken, milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul keblem!

Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol! Megmérhetetlen a láthatár, s olyan, mint egy kerek asztal, leborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít. Gyönyörű tavaszi nap van.

Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé dalán, mint fonalán a pók.

Néhány lépésnyire az uttól csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka és világoszöld sás; mellette bíbicek nyargalásznak búbos fejeikkel, s a tó közepén nagyokat lép hosszú, piros lábaival a melankolikus gólya.

Egy dűlőföldnyire legel a gulya; hosszú botjára támaszkodva áll mögötte a gulyás és meg­emeli előttünk kalapját, nem szolgaiságból, mint a felföldi német és tót, hanem emberségből, mint magyarhoz illik.

Mik azok a T alakúak ott a távolban? azok elszórt gémes kútak, de oly messze vannak már, hogy karcsú ostorfáik nem látszanak.

Amott a látkör peremén a hortobágyi csárda, de nem a földön, hanem az égen... oda emelte föl a délibáb. A csárda mellett a ménes, szinte a levegőben, mintha egy elfáradt darucsoport szállana. Kedves délibáb! ugy tartja ölében a tárgyakat, mint gyermekeit az anya.

Némán merengve űl az ősnyúgalom e térségen, mint tűzhelye mellett karszékében a százéves aggastyán, ki az élet zajos napjait zajtalan szívvel gondolja át.

Mily egyszerű a puszta és mégis mily fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű? --

Fél napnál tovább tart az út a Hortobágyon keresztül, s én, noha már sokszor jártam erre, nem győztem kibámulni magamat. Égő arccal, ragyogó szemekkel, hullámzó kebellel néztem köröskörül, s utitársaim azon gyönyörködtek, hogy én annyira gyönyörködöm, s a tisztelendő úr huga azt az észrevételt tette, hogy boldog lesz egykor feleségem, ha ugy fogom szeretni, mint a pusztát szeretem. Eszerint nagyon boldog lesz az én Juliskám, mert én őt még a pusztánál is sokkal jobban szeretem, sokkal, sokkal! -

Estefelé értünk Debrecenbe. A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen. Hamuszín fátyol­ként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vas-szobrán; szemeim odatapadtak, és mélyen gondolkodtam arról, ha majd más utazó fog így gondolkodni az én sírom mellett!


4. levél

Nagy-Károly, május 15. 1847.

Oh barátom, még nem volt ilyen hosszú napom, mint a mai, mióta a Meghasonlott kedély-t olvastam. Irtóztató unalmas ez a Debrecen és Nagy-Károly közötti út. Homok és homok. Se hegy, se róna; se ló, se szamár, hanem valóságos öszvér-vidék, ami legkomiszabb. És ez reggeltől estig tart. Ugy nyúltak előre-hátra az órák, mint a rétestészta, s ha egyet nagynehezen leráztam nyakamról, a másik mingyárt ott termett prédikáció-pofájával, s egyik jobban un­tatott, mint a másik.

Végre - ami felől már kétségbe kezdtem esni - csakugyan beértem Nagy-Károlyba. Kietlen prózai város, azonfelül még itt tavaly a nemeskeblű konzervatív párt kortesek által agyon is akart veretni, s mindezeknek dacára gyönyörrel vagyok benne, mert itt ismertem meg Julis­kámat, a világ legdicsőbb leányát. Talán minden szerelmes ezt tartja kedveséről, de akárki merné azt előttem állítani a magáéról, azt mondanám neki szembe: hazudsz, akkorát, mint Falstaff!... Barátom, leírnám őt neked, de a nap közepébe kellene mártani tollamat, hogy egész fényében és forróságában leírhassam lelkét!

Amott a fogadóval átellenben a kert és benne a fák, melyek alatt először láttam őt, tavaly, szeptember 8-kán, délutáni 6 és 7 óra között. Ez időtől számítom életemet, a világ lételét... azelőtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi sem volt; akkor lett a nagy semmiségben a világok milliója és szivemben a szerelem... mindezt Juliskámnak egy pillantása teremté. Édes elandalodással nézek át ama kert fáira, és áldást mondok rájok, még arra is, aki őket ültette. - Már közel az éjfél, és az álom még messze van tőlem. Hogy is tudna az alunni, ki holnap meglátja a leányt, kit szeret, ki által szerettetik, s kit fél év óta nem látott? Milyen fél év volt ez! hánykódtak-e ezalatt a tengerek annyit, mint az én lelkem?

Szeretnék neked, barátom, sokat, hosszan beszélni szerelmemről, de minthogy e leveleket ki fogom adni, hallgatok róla. A közönséget nemigen érdeklik a szerelmi történetek, csak ha regényben olvassák... aztán meg nem is érdemli minden ember, hogy az én szerelmem történetét megtudja. Isten veled!


5. levél

Nagy-Bánya, május 25. 1847.

Honnan is vetted utósó levelemet, barátom? Nagy-Károlyból, ha jól emlékezem. Ah, olyan zavart fejem. Nem csoda. Az események, mint tüzes patkójú paripák nyargalnak át rajtam; lelkem ég és vérzik, mint akit száz gyilokkal döfnek át s aztán a tűzokádó torkába vetik. Élet-halál harcát küzdöm jövendőm boldogságaért, kedvesemért...

Most jut eszembe, hogy utazásomat kell irnom s nem szerelmemet. Bocsánat. Visszatérek hát az utazáshoz, s igérem, hogy ezután tárgyamnál maradok matemetikai pontossággal... ha csak lehetséges.

Nagy-Károlyból Erdődre jöttem, hol kedvesem lakik... hó, pardon! már megint ott vagyok, hol nem kellene lennem. No de többet nem mondok róla, csak hogy Erdődön lakik. Erdőd falunak vagy városnak tökéletesen oly rendes, mint szobának az én szobám... most már képzelheted, mily rendes. Nevezetessége nincs, kivevén kedvesemet (már megint itt van! bizony isten, nem akartam), tehát kivevén kedvesemet és a várat, melyben ő lakik. Még csaknem egészen ép vár, körülbelül a XV. századból, nemigen nagy dombon, két kicsiny és két nagy toronnyal, honnét éjszakra ellátszanak Szatmár-Németi templomai. Hajdan Rákóczi bírta e várat; mostani birtokosa... nem, ennek nevét nem irom le!

Néhány napi mulatás után (hanem ilyen mulatást nem kivánok még izének se!) Erdődről Nagy-Bánya felé indultam. Pünkösd első napját Zelestyén töltöttem, az üveghutában, mit még sohasem láttam, s így rám nézve igen érdekes volt. Láttál-e már üveget fújni? barátom, azok­nak az embereknek ez olyan könnyen megy, mint nekem a versírás; az ördög gondolta volna. Azt tudtam, hogy minden üvegnél egy-egy tüdő szakad meg, hát pedig dehogy. A vidék gyönyörű; regényes, erdős völgy Erdély tőszomszédságában. Különösen gyönyörködtem este, midőn minden sötét volt, csak a hutából világított rám a pokoli tűz. Körös-körül a roppant sötétség s középütt ez a láng... olyan volt a világ, mint egy haragos, félszemű szerecsen-óriás.

Zelestyétől Bánya felé a Szamos, azután a Lápos völgyén visz az út. Balra Szinyér-Váraljától kezdve magas, meredek, zöld bércek, jobbra Erdély szelíd dombjai s ezeken túl kéklő hegyei. Fölséges. A völgyben apró, elszórt oláh faluk, iszonyú nagy szalmafedelű házakkal... a födelek nagyok, nem a házak. Épen olyanok, mintha Petrichevich Horváth Lázár egy gránátos-csákót tenne fejére.

Végre eléri az ember az Őrhegyet, mely tulajdonképen csak halom; s ha ennek tetejére följut, akkor fönn van, és soká le nem megy róla, mert páratlan szépségű látvány nyílik meg előtte... kelet felé a völgy vége, melyet félhold alakban kerítenek körül a roppant magasságú hegyek. Ezeknek tövében fekszik Nagy-Bánya ó-szerű épületeivel s gót tornyával, mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő. A város és az egész völgy felett sajátos tiszta kék köd, mintha az ég egészen leereszkedett volna a földre. Az ember nem hiszi, hogy nem álmodik, vagy azt gondolja, hogy csak emlékezik, hogy nem most van itt, hanem régen, igen régen volt és boldog órákat élt itt... kivel és miként? már nem jut eszébe, csak azt tudja, hogy nagyon boldog órák voltak!

Fél óra alatt benn voltam az Őrhegyről Nagy-Bányán. Oh, mennyire szeretem e várost! már negyedszer vagyok itt, s egyre jobban tetszik. Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öregurak. Azt ohajtom, hogy ott haljak meg, ahol születtem, az alföld rónáin, a Tisza és a Duna között. Vigyék ki holttestemet messze, messze a világ zajától s a puszták közepén temessenek el, hol sírhalmam, bármily alacsony lenne is, a legma­gasabb domb lesz a végtelen láthatáron, melyet senki meg nem látogat, csak a bujdosó parlag-kóró, a nyári délibáb és az ősz vándormadarai. De ha nem az alföldön halok meg, ha hegyek között kell meghalnom: ugy leginkább ohajtom, hogy itt temessenek el Nagy-Bánya regényes völgyében. -

Mária-ligetnek híják a város mulatóhelyét. Oly szép, amilyet csak képzelni lehet. Tennap délután (pünközsd másodnapján) velem együtt kinn volt a város nagy része, urak és nem-urak össze-vissza... demokratikus szivem hangosan dobogott örömében, mert szorosan és forrón ölelte meg a remény, hogy merész álmaim a világ jövendőjéről nem teljesűlhetlen álmák. - Az itt levő szinésztársaság a színkörben működött; benéztem hozzájok, hogy valami régi ismerőst találjak köztök, s csakugyan itt leltem az öreg Rákosit, kivel ezelőtt négy évvel együtt bájol­tam el a közönséget az Érmelléken. Száraz, magas, szótalan, komoly ember a régi világból. Inge hasítékát a hátán és nem a mellén viseli; arcát, ha már kifestette, játékig senkinek sem mutatná meg, aranyért sem, s a bajuszt mai napig sem ragasztja orra alá, hanem ugy akasztja füléhez cérnával... különben igen jó ember, kit társaságunknál legjobban szerettem. Nem ismert rám, amint elébe álltam s üdvezlém; hanem, amint nevemet megmondtam, eszébe jutottam, s tőle kitelhetőleg örvendett, mondván, hogy sok szépet hallott rólam s olvasott tőlem. Ő azon kevés vándorszinészek egyike, kik szoktak olvasni könyveket és újságokat, ha hozzá férnek. -

Ma lenn voltam többed magammal a bányában. Irtóztató mélység. Mi mintegy ezer ölnyire voltunk benn, s hol lehet még onnan a belső vége? Mentünk, mentünk a hosszú, szűk folyosón befelé, mint a töltés a kolbászba, egy darabig egyenesen, aztán föl és alá, végre távolról halk kalapácsolásokat hallottunk, s föl-föl kezdtek tünedezni a bányászok lámpái, meg eltűntek, amint tovább haladtunk, mint a csillagok a fekete felhők között. Talán nincs nyomorúbb élet, mint a bányászok élete. Túrnak, túrnak ezek a sápadt vakandokok távol a napvilágtól, távol a zöld természettől, mind halálig; és miért? hogy legyen gyermekeiknek és feleségeiknek min tengődniök, s legyen mit eltékozolni azoknak, akik nem gyermekeik és nem feleségeik. Mért nem támad olyan földindulás, mely a világ minden bányáját összerázná és a föld legközepéig süllyesztené?... nem lenne pénz, és lenne boldogság. -

Még ma indulok vissza Erdődre; onnan hova és mikor? nem tudom... talán a más világra. Ha elvesztem kedvesemet, nem élem túl, annyi szent; de az is szent, hogy ha már a pokolba kell utaznom, szerzek magam mellé útitársakat. Isten megáldjon, kedves barátom! ha ez talál utósó levelem lenni, add tudtára a világnak, hogy a szerelem kétségbeesése, őrültsége ölt meg.


6. levél

Erdőd, május 26. 1847.

Barátom, tennap írtam, vagy egy század előtt utósó levelemet Nagy-Bányáról? oly változás történt rajtam ez egy nap alatt, amilyet egy századról sem tettem föl.

Istenem, istenem!

Királyságomat egy lóért! kiáltja III. Richárd. Jövendőm felét egy nyugodt óráért! kiáltom én, hogy leírhassam az eseményeket, hogy leírhassam kedvesem szerelmét, ezen szerelmet, mely­hez hasonló még nem volt.

Boldog vagyok. Mindörökre.

Éj van, holdvilágos, csillagos, zajtalan éj. Semmi hang, semmi nesz... csak egy csalogány dalol... szivem.

Dicső, dicső leány! téged kerestelek ifjuságom kezdete óta. Odamentem minden hölgyhöz, leborultam mindenik előtt, és imádtam. Azt gondoltam, hogy te vagy. Midőn már térdeltem, akkor láttam, hogy nem te vagy az, hogy az igaz isten helyett bálványt imádok, s fölkeltem és tovább mentem. Végre megtaláltalak. Te vagy az édes csepp, ki meggyógyítod lelkemet, melyet méregkeverő sorsom oly sokáig öldökölt a kárhozat italával. Hála istennek, még nem jött későn az ellenméreg.

Dicső, dicső leány!

Kettő között kellett választania: szülei közt és köztem.

Engem választott.

Ő szemefénye szüleinek, kik gyermekkora óta minden gondolatát, minden vágyát kitalálták és teljesíték, kik mindent adtak neki, csak rossz szót nem. Ott voltam más részről én... ismeretlen jövevény, kit sárral mázolt be az előitélet, és nyilaival lövöldözött meg a rágalom, és nem értem rá, így szólni hozzája: én nem olyan vagyok, amilyennek látszom, amilyennek a világ látni akar! s ő mégis engemet választott. Oh, e leányban isten lakik, ki belát az ember kebelé­be, ki látja a tenger iszapos fölszíne alatt mélyen a tiszta gyöngyöket. Áldott legyen az ő neve, amily áldott vagyok én őáltala!

Szeptemberben házasodom, barátom, házasodom. Drágán szereztem függetlenségemet, még drágábban adom el. Hol kapnék érte nagyobb árt, mint Juliskám?...

Nézd, megint róla írtam, és csak róla. Hiába, szivem oly tele volt, hogy ki kellett ömlenie, különben megrepedt volna. Értesz-e valamit levelemből vagy semmit? Képzelem, mily zavart. Az öröm ugy jár keblemben és fejemben, mint a részeg ember a szobájában; hányja-veti a bútorokat, asztalt fordít föl, székeket tör, ablakot ver be, s mindenképen garázdálkodik. Bolond, szilaj fiú az a váratlan öröm. Még fejem óráját: eszemet is majd a földhöz vágta.

Holnap indulok Nagy-Várad felé Pestre, s onnan a külföldre. Nőtlenségem utósó hónapjait utazással töltöm. Megnézem a tengert, melyet annyira óhajtok már látni, mert hisz az rokona szívemnek: mély és viharos. Megnézem Shakspeare, Shelley és Byron hazáját, a sötét Angliát, s megnézem Béranger honát, a fényes Franciaországot, és magát Bérangert, a világ új megvál­tójának, a szabadságnak legnagyobb apostolát. A júliusi revolució ágyúdörgése Béranger dalainak viszhangja volt. Mindenki tisztelettel említse az ő szent nevét, ő a világ első költője!


7. levél

Szalonta, június 7. 1847.

Szatmáron, Nagy-Károlyon, az Érmelléken és Nagy-Váradon keresztül Szalontára értem e hónap elsején. Utamról nem sok jut eszembe. Szatmár és Károly között van Majtény. Kis falu, de környéke nevezetés: itt volt Rákóczi utósó csatája. Egy verset írtam az egykori csatatéren, melynek vége ez: „- elmondtam legszörnyűbb átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet." Ugy volt, átkozódtam és sírtam. - Az Érmellék kellemes szelíd völgy; a hegyoldalon ama híres bortermő szőlők, a hegy alatt pedig gazdag-szántóföldek. Székelyhídon etettünk, épen azon fogadóban, hol 1843-ban mint szinész játszottam valami hatod magammal. Megnéztem a nagy ivó-szobát is, hol színpadunk állott. Halovány, örömtelen, száraz köd-alakok vettek körül... itt töltött napjaim szellemei. Hosszan beszélgettem velök; beszédünk komoly, merengő volt, csak néha mosolyogtam bágyadtan, fájdalmasan. Szomorú, nagyon szomorú időkről beszélgettünk.

Bihar helység mellett van a földvár maradványa, melybe hír szerint Mén-Marót zárkózott feleségeivel Árpád elől. Szép asszonyok, szép asszonyok! a hely, hol ti egykor mosolyogtatok, most puszta, kietlen, elhagyott... csak egy akasztófa ágaskodik a begyepesedett sánc tetején. - A helységen innen van a domb, melyet bihari hágónak neveznek, s melyről fölséges körül­nézés esik le a messzenyúló rónákra, miknek szélére fáradtan ugyan, de mégis eljön a délibáb kelet felől; délre pedig a hegy alatt fekszik Nagy-Várad. Szép, kellemes nagy város, de nem értem rá megvizsgálni, mert siettem ki, ide Szalontára.

Tudod-e, miért siettem ide s mért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, „Toldi" szerzője. Ha e művet még nem olvastad, ugy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, ugy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszerű falusi jegyző írta e kis szobácskában, melynek hossza öt, széle pedig két lépés; ami tulajdonkép rendén van. A múzsák nem konzervatív kisasszonyok, ők haladnak a korral, s minthogy a század jelszava: „éljen a nép!", a múzsák is leszálltak az arisztokratikus Helikonról, s a kunyhókban telepedtek meg. Boldog én, hogy szinte kunyhó­ban születtem!

Éltem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet itt töltöttem új barátom családi körében. Egyfelől a komoly vidámságú családapa, másfelől a vidám komolyságú családanya, s előttünk a két fecsegő, virgonc gyermek, egy szőke leányka s egy barna kisfiú... ilyen koszorú övezi szívemet, és boldog vagyok; csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha ikertestvéreim volnának. Isten veled, édes Frigyesem! a magáéhoz hasonló boldogságot kiván neked igaz barátod. Következő levelemet a külföldről.


8. levél

Pest, június 25. 1847.

Homo proponit, Deus disponit, ami szóról szóra ennyit tesz: az ész proponál, a szív disponál; mert amennyivel erősebb az isten az embernél, annyival erősebb a szív az észnél. Ebből az a tanulság, hogy nem megyek külföldre, szó sincs róla, hogy menjek. Barátom! az rettenetes, hogy uralkodik fölöttem a szív. Valóságos despota, és eszem alázatos rabszolgája, vagy leg­fölebb jámbor, jólelkű apja, ki neki csak tanácsol, de parancsolni nem tud vagy nem akar. És örülök rajta, hogy így van. Az ilyen ember nagyon boldogtalan lehet, az igaz, de nagyon boldog csupáncsak az ilyen ember lehet. Én is ezért voltam egykor nagyon boldogtalan, s ezért vagyok most nagyon-nagyon boldog. Tehátlan tehát a külföldre nem megyek, hanem nyugat helyett fordulok vissza a napokban keletre... keletre!

Szalontáról június 13-án értem Pestre, esőben és éjféltájban, minek két kellemetlen következ­ménye volt: primo jól megáztam, secundo alig akadtam fogadóra, hova beeresztettek. Végre kinn pokolban, a Kerepesi úton a Fehér Ló nyitá meg előttem barátságos karjait, azaz nyikor­gó kapuját. Ágyam oly irgalmatlan sima volt ugyan, mint az Ujvilág utcai kövezet, de azért mégis remekül aludtam, mert négy napi utam az alföldön ugy meghányt, mintha a világot utaztam volna körűl. Mindig mondtam, hogy az alföld a világ legdicsőbb tartománya, de irántai nagy előszeretetem sem vitt soha annyira, hogy utjait megdicsérjem, s ezt egész ünne­pélyességgel ez alkalommal sem teszem. Meg kéne gyilkolnom lelkiismeretemet s száműz­nöm keservesen szerzett tapasztalásaimat, hogy ezt tehessem. Oh, ezt nem tehetem, semmi­féleképen sem tehetem!

És ez még nem elég, hogy az alföldön utaztam, az is hozzájárult, hogy 10, mondd: tíz napi esőzés előzte meg utamat, s még azonfölül az útban is vert az eső két napig. Most már csak képzelheted, milyen mulatságom volt; vagy dehogy képzelheted, dehogy; ha megszakadsz sem képzeled. Sátor volt ugyan szekeremen, hanem azért annyi sár ragadt a kerekekre, hogy a szó legszentebb értelmében minden száz lépésen meg kellett állnunk s levasvillázni a küllőkről a gáncsoskodó fekete irósvajat... hogy kenné kenyerére az, akit gondolok, s fúladna meg tőle!... ne félj, olyat gondoltam, akiért nem kár: egy rossz poétát. Oh barátom, van-e szánalomra és irgalomra méltatlanabb állat, mint a rossz poéta? Nincs. Rossz kritikusaimnak ugy bocsásson meg az isten, amint én megbocsátok; de a rossz poétának se én, se az isten meg nem bocsá­tunk. A legalávalóbb, a legelvetemedettebb gonosztevő megtérhet idővel, de a rossz poéta marad, ez javíthatatlan, ez gyógyíthatatlan, ez úgy hal meg, amint született: földöncsúszó nyomorúságban, magának kínjára és szégyenére, másoknak unalmára s így legóriásibb bosszuságára. És a szegény magyar hazára, melyet török, tatár és sáska annyit pusztított, a balsors még ezen csapást is rámérte, ami irtózatosabb töröknél, tatárnál és sáskánál... küldött nyakára rossz poétákat. De talán ez már az utósó csepp, a seprő, a keserű pohárban, s így remél­hetjük a szebb jövendőt. Szeretném hazánk ezen individuumait sorra elszámlálni Sujánszky Antaltól kezdve holmi Benevölgyieken és Bangó Pétereken keresztül le egész Császár Ferencig; de restellek belekezdeni, mert bizony isten holtra fáradnék, annyian vannak.

Elég ennyi rólok most ez egyszer; ha jókedvemben találnak, majd megmutatom nekik, merre az út a legelőre. De hogy is jutottak eszembe?... jaj, igaz! sárról beszéltem, hát nem csoda. -

Ha az alföldön utazik az ember, a sáron kivűl még a kocsmárosokkal is meggyűl a baja. Klasszikus nép a magyar kocsmáros, barátom. Fizetned kell, hogy szóljon hozzád egy-két szót, enni pedig fizetésért sem ád. Nem a. Ha kérsz tőle valamit, azt mondja, hogy nincs, vagy hogy ő biz ezért nem rak tüzet. Így jártam Bihar megye két helységében, Okányban és Körös-Ladányon. Ettem is, nem is; azt adtak, ami nekik tetszett, nem amit kértem, s ezt is úgy tették elém, mintha isten irgalmából adnák. De nem bosszankodtam, sőt jól esett, igen, jól esett, mert ebből is láttam, hogy a magyar restell szolgálni, hogy nem termett szolgaságra, az angyalát is!

Mező-Túr derék város a Berettyó mellett Heves megyében. Lóvásárai híresek, melyeken minden valamirevaló alföldi betyár megjelen, vagy lovat lopni, vagy lopott lovát eladni. Jó mesterség; az ember kapitális nélkül is belekezdhet. Különös, hogy a magyar szeret ugyan mindent lopni, de legjobban szereti a lólopást. A többit csak talentum dolgának tartja, ezt azonban genialitásnak... és ha ez genialitás, ki meri állítani, hogy Magyarország szűkölködik lángelmék nélkül? Rágalom, puszta rágalom. Az itteni lóvásárok alkalmakor nevezetes és nagyszerű betyár-verekedések is szoktak esni, sőt enélkül nem is történik vásár. Kik az efféle szívnemesítő és kedvderítő spektákulumokban gyönyörködnek, figyelmeztetem őket, hogy ennél jobb helyre nem is mehetnek. Olyakat ütnek fütyköseikkel egymás fejére, hogy ehhez képest Botond ősünk bárdcsapása a konstantinápolyi kapun valóságos nyomorúság és paródia volt. S milyen bámulatos! akit ilyen fütykös-kollintás ér, legfölebb is csak meghal bele, sim­pliciter csak meghal. Már ha németet vagy tótot vágnának így főbe, egyszerre füstbe menne, mint a tűzben a gyémánt; még csak hamva sem maradna.

Szolnokban cseresnyét vettem, Abonyban háltam, Pilisen (hol gróf Beleznay a közkatonával reggelizett) ebédeltem, Üllőn vacsoráltam, s végre valahára - per varios casus et tot discrimina rerum - beértem Pestre, tán jobban megtörődve, mint hajdan a peleskei nótárius, de mégsem annyira, hogy tizenkét napi pihenés után e levelet ne írhattam volna. Innen láthatod, barátom, hogy én, ha elveszítem is, de ismét hamar visszanyerem erőmet. Mi lett volna Kisfaludy Károlyból (ki midőn egy versét megírta, utána két hétig feküdt betegen), ha ilyen időben, ilyen úton jött volna Szalontáról Pestre?... Látszik is verseiből, hogy nem mindennapi fájdalmak között szülte, szegény. Bizony kár volt kínlódnia szegénynek. Rá sem sok anyai szeretetet paza­rolt a múzsa, szegényre. - Jó, hogy eszembe jutott Kisfaludy Károly! végre van alkalmam felőle nyilatkozni, amit már rég ohajtottam, mert valóban bánt engem és több józan embereket az, amit vele némely barátai elkövetnek. Tisztelem a pietásokat, de ha túlmennek a határon, nevetségesekké lesznek, mint akármi más érzelem. Kisfaludy Károlyt csupán baráti pietásból az egekbe tolni mind e mai napig, nevetség, és azonfölül a közönség misztifikálása, ami aztán bűn is. Kisfaludy Károlyt túlbuzgó barátai, a szó legszorosabb értelmében, rátukmálták a nemzetre. Neki megvan a maga érdeme, ő élvezhető olvasmányokat nyújtott kortársainak, és kortársai méltányolták, olvasták őt; kivánhat-e többet?... mi köze hozzá az utókornak, mely­nek nem nyujtott semmit? ő másodrendű tehetség volt, ki nem adott irányt az irodalom egy ágában sem. Drámája szenvedhetetlen nyavalyás német érzelgés, lírája érzelem és gondolat nélküli üres dagály; elbeszélése... ebben volt legerősebb, az elbeszélésben, de most már az övéinél e nemben is sokkal jelesebbeket bírunk, és azt szeretném én tudni: miért egyem egrest, ha már érett szőlő is van? - Ilyen Kisfaludy Károly, és mégis erővel bámultatni akarják velünk. Nagyon szomorú dolog, ha azok, kiknek a közönséget utba kellene igazítaniok, ezt még inkább eltévelyítik; és e lelkiismeretlenség sohasem grasszált irodalmunkban annyira, mint jelenleg. Nagy kedvem volna néhány emberről lerántani az auktoritás bitorlott díszpalástját, s odaakasztani azok nyakába, kik azt megérdemlik, s kik most kopott hétköznapi ruhában járkálnak szinte észrevétlenűl. Mondom, nagy kedvem volna ezt tenni, de nem születtem komornyiknak, hogy öltöztessek, és vetkeztessek. Más a dolgom. A napokban indulok vissza Szatmár felé, kedvesemhez. Ah!...


9. levél

Beje, július 6. 1847.

Beje Gömör megyebeli falu Rima-Szombat és Rozsnyó között. Ezt nem a te kedvedért mon­dom, barátom, aki úgyis tudod, hanem azok kedvéért, akik nem tudják és vajhmi nagy ezek­nek az ő száma. Itt vagyok Bején, mégpedig a papnál, tiszteletes Tompa Mihály barátunk és kollegánknál. Víg napokat élünk, de mindazáltal csalatkozol, ha azt hiszed, hogy kevesebbet civakodunk, mint hajdan nálad Eperjesen. Minden pillanatban összeveszünk. Ő azt állítja, hogy ő a legbékeszeretőbb ember a világon, én is azt állítom, hogy én vagyok a legbékeszere­tőbb ember a világon, pedig meg vagyunk felőle győződve, hogy mind a ketten a legdisputaxabb emberek vagyunk a világon. Egyébiránt neki, mint papnak, csak több eszének kellene lennie, vagy mi, s kötelessége volna engedni, de ő kötelességéről mindig megfeledkezik vagy tulaj­don­kép soha eszébe sem jut. Különben egymás verseit illő kimélettel biráljuk. Ő azt mondja, hogy ez és ez a munkám nem ér semmit, hogy az silányság; én azt felelem, hogy nem igaz, mert az remek... s ha én mondom neki, hogy ez és ez a műve nem ér semmit, hogy az nyo­morúság, ő feleli, hogy nem igaz, mert épen ez legjobb munkája. Átaljában a fiatal irodalom tagjai tán tulságosan is szigorúak egymás iránt, s a mizerábilis csőcselék mégis azt akarja elhitetni a közönséggel, hogy mi egymást tömjénfüstbe fojtjuk. -

Július 1-jén indultam Pestről. Halld csak, milyen szívdöbbentő s hajmeresztő szerencsétlenség ért. Indulásom előtt egy óranegyeddel jut eszembe, hogy könyveimet már mind elzártam, s az utra nem hagytam kinn semmit. Odafutok könyvárusomhoz, hogy adjon hirtelenében valami kis könyvet, amit zsebembe dughatok. Kipkednek-kapkodnak, végre adnak egyet, elteszem, s rohanok. Az omnibuszon, mely a vasúthoz visz, megnézem, vajon mi olvasmányom lesz? s határtalan egek! mit kellett látnom?... Gőthe Faustja volt a zsebemben. Mit csináljak? kiálték föl magamban, mit csináljak, káromkodjam-e vagy elájuljak? - Tudod, barátom, és ha nem tudod, hát tudd meg, hogy én Gőthét nem szeretem, nem szivelhetem, utálom, undorodom tőle, mint a tejfölös tormától. Ennek az embernek gyémánt volt a feje, de szíve békasó... eh, még az sem! hisz a békasó szikrát hány. Gőthe szíve agyag volt, komisz agyag, nem egyéb; nedves puha agyag, mikor ostoba Wertherjét írta, azontúl pedig száraz, kemény agyag. És nekem az ilyen fráter nem kell. Előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szive. Előbb meg tudnék azzal barátkozni, ki valami szenvedélyében ezer rosszat követett el rajtam, mint a hideg emberrel, ki ezer jót tenne velem. Lángoló szív, lángoló szív! vagy a fagyos sír!... Oh istenem, ha az én meleg, forró szivem egykor kihűlne... de nem, ez nem lehet. Az én szí­vemet még a halál sem hűti meg. Temessetek el éjszakon, s ültessetek sírom mellé narancsfát; meglátjátok, hogy ott is virít, mert szívem megmelegíti a földet, melyben fekünni fog.

Gőthe a legnagyobb németek egyike, Gőthe óriás, de óriás szobor. A jelen mint bálványt állja körűl, de a jövendő el fogja dönteni, mint minden bálványt. Amily egykedvűleg nézett ő le dicsősége magasságáról az emberekre, oly egykedvűleg néznek le majd az emberek dicsősége porbavegyűlt romjaira. Aki másokat nem szeretett, azt mások sem szerethetik, legfölebb bámulhatják. S jaj azon nagy embernek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem. A szeretet örök, mint az isten; a bámulat mulandó, mint a világ.

Ad vocem bámulat! (hogy visszatérjek utazásomhoz vagy, igazság szerint, hogy elkezdjem) azon a vasúton bámulatosan halad az ember. Szeretném ráültetni az egész magyar hazát; néhány esztendő alatt tán kipótolná, amit néhány század alatt elmulasztott a haladásban. Kár, hogy oly rövid még nálunk az egész vasút. Mikor az ember azt gondolja, hogy még csak fölül, már akkor leszáll, s ott van Vácon. Amily nagy a rokonszenve Pálffy Albert barátunknak ez iránt a Vác iránt, épen oly nagy az én ellenszenvem. Szegény Berti! mindig Párizsról ábrán­dozott, s utóbb is majd Vácon telepedik meg. Milyet nevetek, ha majd így kell címeznem a levelet hozzá: Pálffy Albert barátomnak, hites ügyvédnek, jeles irónak, Vác város érdemes polgárának, tisztes családapának. - Hahahaha! Carteaux, Etoile-sombre, Trois-Rivières s Rivuli-Dominarum irója... és... váci polgár, hahaha!... de azt mondja O-Mear: „ismerem az élet útait, azért nem csodálkozom a történteken."

Elkísért Vácig Emődy Dániel. Nem tudom: egyszer fogja-e közönség e sorokat olvasni, vagy... egyszer sem; de leírtam e nevet, hogy ahányszor olvassák leveleimet, lássák egyszersmind leghívebb, legönzéstelenebb és legtisztább lelkű barátim egyikének nevét is. Barátja vagyok, mert ő is barátom, de barátja vagyok méginkább azért, mert ő jellem, oly erős jellem, amilyen e gyönge korban kevés van, amilyen csak az lehet, kinek a szegénység volt a dajkája és nevelője. Urak, tiszteljétek az ilyen embereket, kik kenyeret esznek, bár kalácsot ehetnének. -

Váctól Rima-Szombatig gyorsszekeren mentem, és enfin olyan gyorsszekeren, ami csakugyan megérdemli ez annyiszor bitorlott nevet. Utazásunk rohanó és kényelmes volt. Utitársaim ellen sem panaszkodhatom, mind magyarok voltak, nem mint a minap debreceni utamban, hol egy isten nélkül való bárkába egész emberménagerie szorult össze. Losoncon meglátogattam a kis Vilmát, kit ezelőtt két évvel itt jártamban testvéremnek fogadtam. Most is oly jó, most is oly szép, mint akkor volt; férje pedig most is olyan nagy golyhó, mint akkor volt, s ezt látni nagyon örültem, mert meggyőzött afelől, hogy mégsem igen igaz, amit ugy beszélnek, hogy a házasság tönkreteszi az embert. Legfölebb az van a dologban, hogy az asszonya válogatja meg, s így nincs mitől tartanom. - Tizenhat órai utazás után Rima-Szombatba értünk, honnan másnap reggel fogadott szekéren ide Bejébe hajtattam. Épen mikor indulni akartam, odalépett hozzám egy ember... akarom mondani egy német, s kért, hogy vegyem föl, miután ugyis egy az utunk. Magas, szőke, negyvenöt körül járó férfi volt, tisztességes öltözetben, hóna alatt kendőbe kötött kis batyuval. Mondám neki, hogy szívesen fölveszem, de csak egy föltét alatt, tudnillik ha az egész uton egy szót sem szól, mert nem szeretek beszélni útközben, németül beszélni meg sohasem. Megigérte s fölült. És igy haladtunk jó darabig szótalanul, végre magam törtem meg a csendet, s képzelem, mennyire örűlt meg ezen szegény útitársam, mert, amint aztán kisűlt, hallatlan bőbeszédű volt, s így a hallgatás tán még nagyobb terhére esett, mintha gyalogolnia kellett volna. Csakhogy megoldhatta a kereket, beszélt aztán annyit, hogy, amint a nótában van:

„Ha a megye diák volna,
Tisza, Duna tinta volna,
Mégse győzné azt leírnya..."

Elmondta, hogy ő zongora-hangoló, s így jár az országban holmijével hóna alatt; nagyon szeretne a lotteriában valami ötven-hatvan ezer forintocskát nyerni, mert már öregszik, s hátralevő napjait nyugalomban ohajtaná leélni; a szeretője gouvernante Nyitrán, s utójára Nagy-Szombatban találkoztak a tavasszal, így és így stb., stb. Addig beszélt, addig beszélt, míg egyszer csak azt vettük észre, hogy ott vagyunk Bejében, a papi lak előtt. Leugrottam, zörgettem, ajtót nyitottak, s aki ajtót nyitott, az maga volt tiszteletes Tompa Mihály uram. Rohantunk egymásnak, mint két üstökös csillag, mely egyik a másikat szét akarja zúzni... össze­ölelkeztünk... de nem birkóztunk... csak ölelkeztünk. - Azóta itt élvezem a csendes falusi magányt, „hogy frázisban beszéljek", mint Pálfy Albert mondta, midőn életében az első s tán egyszersmind utósó frázist találta kiejteni. Bizony komisz is az! isten őrizzen minden becsületes embert még a hallásától is.

A napokban megnéztük Murány várát, mely ide valami hat órajárás. Aki valaha Gömörbe vetődik, nagyot vétkezik maga ellen, ha ezt meglátogatni elmulasztja. Magyarország legszebb megyéinek egyike Gömör s ennek ismét legszebb vidéke Murány. Gyönyörűségesen vadregé­nyes táj. Szép, derűlt nyári délután jártunk a nevezetes romokon, melyek talán hazánk vala­mennyi várai között legközelebb álltak a felhőkhöz a mindenfelől szédítő meredekségű kő­szikla-ormon. Körös-körül a még magasabb hegyláncon sötét fenyvesek, alant a mélységes völgyben a kéklő köd alatt fehér juhnyájak és tehéncsordák. A nyájak kolompoltak, a madarak daloltak és fütyöltek, távolabb a hámorok zugtak... mindenütt zaj, életzaj, csak itt fönn a bércen, hol egykor kardok csörögtek és ágyúk dörögtek, csak itt volt csend, halálcsend... kivévén, hogy Tompa Mihály hortyogott.

Igen, aludt és hortyogott, becsületem szentségére esküszöm, aludt és hortyogott... mert ezt eskű nélkül a legkönnyenhivőbb ember sem hiheti el. Mig én a táj páratlan fönségén s a mult idők nagyszerű eseményein a legköltőibb ábránddal merengtem: addig Tompa Mihály aludt és hortyogott. Ha halálos ágyam előtt térdelve kér, hogy bocsássam meg ezt neki, mégsem bocsátom meg; ha a másvilágon találkozunk és kér, még ott sem bocsátom meg. Nem. -

Ismétlem: aki Gömörben jár, el ne mulassza Murány omladékait megnézni, el ne mulassza! de magával ne vigye Tompa Mihályt, mert ő alunni és hortyogni fog, alunni és hortyogni... s e hortyogást még koporsótokban a föld alatt is hallani fogjátok, hallani az örökkévalóságon keresztül. Hrrr, hrrr, hrrr!


10. levél

Miskolc, július 8. 1847.

Ez ismét szép napja volt életemnek, nagyon szép. A természettel mulattam, az én legkedve­sebb barátommal, kinek semmi titka nincs előttem. Mi csodálatosan értjük egymást, és azért vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zugását, a szellő susogását és a fergeteg üvöltését... megtanított rá a világ misztériumainak grammatikája, a költészet. Értem pedig különösen a falevelek zörgését. Le-leűlök egy magányos fa alatt, és órákig elhallgatom, mint zizegnek lombjai, mint suttognak fülembe tündérregéket, melyektől a lélek mámoros álomban meghúzza a képzelet harangját s beharangozza az égből az angyalokat szivembe, e kis kápolnába. -

Hajnal hasadta előtt indultam Bejéből Tornaija és Putnok felé, ide Miskolcra. Az egész ut a Sajó völgyén visz keresztül, alacsony, zöld és kék hegyek és halmok között, melyek nyájasan üdvezlik az embert, s vesznek tőle búcsút egymásután. Nincs szebb, mint így folyvást tartó szép vidéken utazni. Minden új kilátásnak megörülünk, s nem érünk rá sajnálkozni, hogy el­hagy­juk, mert amint egyikből kilépünk, már ott vagyunk a másikban, s így egyre csak gyö­nyör­ködnünk kell.

Utitársam egy szerelmes ifjú barátom volt. Az egész uton szerelme történetével tartott. Az efféle históriákat hallani a legirtóztatóbb unalmak közül való unalom, hacsak a hallgató maga is nem szerelmes. Igy már egészen más. S minthogy ránk illett a „zsák meglelte foltját", igen jól mulattam, sőt a sok szerelemrőli beszéd még homöopathicus kúra gyanánt is szolgált a roppant forróság ellen, melyben délfelé Miskolcra értünk.

Ebéd alatt kompánia alakult, kirándulni Diósgyőrre s a hámorba. Nekem tetszett ez legjobban, mert Diósgyőr vidékét már oly rég s oly sokszor hallottam magasztalni, s még nem láttam. Sokat vártam, de még többet találtam. Oh ez a bájos völgy, alig félórányira Miskolctól. A völgy elején fekszik a falu, s benne nagy Lajos király leányának, Máriának kastélya. Most már csak rom, természetesen. Négy tornya áll még, az is csak félig, csonkán. Ha lakhelyéről meg­itélhetjük lelkét, a királyi hölgy költői lélek volt, s azért - mindamellett hogy királyleány volt, - tisztelet emlékének. A falun belül, hol a hámor van, egyre szűkebb lesz a völgy s végre egészen kősziklák közé szorul, meredek, vad kősziklák közé, s az út fölfelé tart kanyargósan a Szinyva partján, mely számos zuhatagot képez, fönn pedig a hegyen tóba gyűl, melynek vize sötétzöld, minthogy tükre az őt környező bércek erdejének. Az ember azt gondolja, hogy leg­alább is Helvéciában van, Helvécia valamelyik szebb vidékén. S hogy semmi ne hiányozzék, a természet barlangot is helyezett e völgybe, mégpedig csepegő barlangot. Az igaz, hogy Agg­telek­hez képest semmi, de minthogy ebbe nem fáklyákkal, hanem csak gyertyákkal járnak, az aggtelekinél sokkal tisztább, fényesebb, s ez pótolja némileg a nagyszerűséget.

Egész délután itt mulattunk, késő este értünk haza, én különösen elfáradva a kéjtől. Akár hiszed, barátom, akár nem, de engem jobban megvisel a lelki élvezet, mint a testi fáradozás. Talán ezért is írtam le ily bágyadtan e szép napomat. Közeledik az éjfél, karján hozza gyerme­két, az álmat, s ez felém nyujtja kezét, hogy kezemből kivegye a tollat. Jó éjszakát. Holnap folytatom utamat Sáros-Patak felé, s onnan... magam sem tudom még, merre. Jó éjszakát.


11. levél

Sárospatak, július 9. 1847.

Szebbnél szebb tájakon járok, barátom; ma a Hegyalján jöttem keresztül. Szerencsnél leg­szebb a kilátás. Délre hosszu, hosszu rónaság le egészen a Tiszáig; keletre az egykori tűz­okádó, a tokaji hegy, mely magában áll, mint a hadsereg előtt a vezér. Ott áll magas fejével, kék köpönyegben, komoly méltósággal; tövében Tarcal városa. Éjszakra a többi hegyaljai hegyek, hosszu sorban; alattok Tálya és Mád. E városokban laknak, e hegyeken, az öröm istenei, innen küldik szét a világba apostolaikat, a palackba zárt aranyszínű lángokat, hogy prédikálják a népeknek, miszerint e föld nem siralomvölgye, mint a vallás tartja. Lelkesedve néztem jobbra-balra, előre-hátra; ugy nekilelkesedtem, mintha én ittam volna ki a legékeseb­ben szóló apostolt. Az idő is gyönyörű volt: felhőtlen, verőfényes, derűlt nyári reggel... - hejh, jártam én erre már rossz időben is. Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egypár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó... mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem itt a Hegyalján; egy lélekkel, egy élőlénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Épen szemközt jött. Arcomon meg­fagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és nyomorúsága fakasztott.

Egy héti kínos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam, kihez forduljak? nem törődött velem senki a világon; kinek is akadt volna meg a szeme egy szegény, rongyos kis vándorsziné­szen?... A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utósó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem. - E férfi, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, e férfi: Vörösmarty. -

Mindezeket, sőt egész életem sanyarúságait végiggondoltam, amint a Hegyalján jöttem. Oh az én életem dúsgazdag volt a sanyaruságban, s ha most boldog vagyok, megérdemlem. Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyott földönfutó; hat esztendeig volt két sötét árnyé­kom: a nyomor és a lelki fájdalom... és mikor? ifjuságom kezdetében, az élet legszebb szaká­ban, mely csupán az örömeknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig. De jó, hogy így történt; aki boldogtalan nem volt, nem tudja megbecsülni boldogságát. S jó, hogy egyszerre szenvedtem ki, amit más egész életén át szenved apródonkint. Minél viha­rosabb volt a tavasz, annál derültebb nyarat és őszt remélhetek. -

Délután értem Patakra. Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai. Először is a várat néztem meg, mely hajdan Rákócziaké volt, most pedig... valami Preczenheimé. A várból mentem a kollégiumba... telt poharak- és víg diákokhoz. Magam is hozzáláttam. Szükség is volt rá. Felejteni akartam, hogy magyar vagyok. - Itt ismerkedtem meg Palkovics professzorral, akit te is ismersz, s így tudod, milyen derék ember. Látod, barátom, még a professzorok közt is vannak derék emberek. Holnapután kezdődnek a kollégiumban az exámenek. Marasztalnak, de nem maradok. Nagyon sietek Szatmár felé, aztán meg nem is szeretem látni az állatkínzást.


12. levél

Ungvár, július n. 1847.

Sáros-Patakról tennap reggel Ujhelybe rándultam Kazinczy Gábor barátomhoz, s a napot nála és vele töltém, milyen pompásan? ezt csak az képzelheti, ki Kazinczyt ismeri. Valódi csoda­gyer­meke a



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 5
Tegnapi: 14
Heti: 92
Havi: 733
Össz.: 98 889

Látogatottság növelés
Oldal: Írások Petőfitől
PETŐFI SÁNDOR EMLÉKOLDAL - © 2008 - 2024 - csicsada.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »